A kikötővárosi élet a Lenin úton - ami természetesen a főút, nem csak itt, de a legtöbb orosz városban - kezdődött kávéval, süteménnyel, információgyűjtéssel. A város nem oly borzasztó, mint az eddigi északi társai. Kicsit rendezettebb, gazdagabbnak hat elsőre - de azért nem lettünk szerelmesek! Az információink szerint van itt 2-3 múzeum, egy akvárium és Aljosa, de mi kezdetnek a kikötőben kinézett piros (szerintem Arktika)atomjégtörő hajót próbáljuk megnézni.

A kikötőbe jutás - megtapasztalva a helyi bürokráciát - viszonylag könnyen ment, és hamar a nagy piros hajó közelébe értünk, ahol meglepetés várt bennünket! A kikötő közepén állomásozik a világ legelső atommeghajtású jégtörő hajója, neve (na ki találja ki?) Lenin. A hajót bámulva, találtunk egy táblát, mely szerint be lehet jelentkezni a hajóra csoportos látogatásra. Tanakodva a táblánál, egy hölgy érkezett mellénk, aki nagyon barátságosan megkérdezte mit akarunk? El intézte nekünk, hogy soron kívül fogadjanak minket és még angol nyelvű vezetőt is kaptunk. A privát üzemlátogatás végre egy hatalmas élmény volt, amit ugyan nem terveztünk, de bevéshetjük a memoárjainkba, hogy láthattuk a csodaszámba menő gépezetet olyan emberek után mint Nixon, Fidel Castro, Gagarin, és az előző héten itt járt Pierre Richard után. A hajó hatalmas, eredeti berendezésekkel. Kivéve persze a reaktort, amit kiszereltek belőle. Minden információt megkaptunk, és kíváncsi kérdéseimre a válaszokat. Ami érdekes: 13 emelet, uszoda, mozi, fittness, pártvezetői terem, kutató és kórházi szobák. A hajó bejárta a jeges északi tengereket, a falakon az expedíciók képei segítenek elképzelni az ismeretlen világot. Soha nem használták katonai célra az 54 éves veteránt. Atomjégtörő hajóból összesen 9 darab van a világon. Lehetőségünk volt minden nem elzárt területet megnézni, kormányozni, és benézni a reaktor helyére is.

Sugároztunk a boldogságtól!

Múzeum projekt

A városi múzeumban 3 szinten láthattuk a környék állatvilágáról,  földrajzáról, ásványkincseiről és a város kialakulásáról szóló kiállításokat. Újra nagy barátságot kötöttünk egy gyezsurnajával, aki meghallotta hogy magyarok vagyunk, és kézen fogva vezetett minket végig alaposan megmutogatva mindent, és elmesélve a nagy magyar szerelme történetét. (Aki itt tanult, de aztán hazatért kis hazánkba és soha többé nem találkoztak.)

Innen az akvárium nevű, tengeri bemutató állomásra mentünk. Mint kiderült, fél napot kell várni, és a fő látványosság egy fóka show… Ezt kihagytuk. Aljosa, a monumentális beton katonaszobor, mely egy domb tetejéről vigyázza a várost. Első saccolásra 50 magasnak tűnt a szép szovjet művészeti alkotás.

Innen irány a perverzióm, keressünk Akulát!

Az északi flotta bázisa Szeveromorszkban van, ami kicsit északabbra van Murmanszktól. Már írtam is a naviba, de az csak nem akart oda menni, maradt a térképészet. Az első tíz kilométer után lezárt út, katonai kontrol, kérdezünk, de egyértelmű az elutasítás: ide csak a katonák és a személyzet jut be. Hát én nem ezért jöttem. Kiötlöttem, hogy a szemben lévő partról nézegetem a titkos bázis hajóit! Irány a Tuloma folyó másik oldala. Kis társaim nem oly kitörő lelkesedéssel fogadták okos terveimet, de nem volt mit tenni, menni kellett! Kis siker! A Murmanszki kikötő északi részével szemben lejutottunk a partig, ahonnan láttunk repülőgép anyahajót, és a jégtörő hajók bázisát, jónéhány más hadihajóval.

A part tele felborult hajóroncsokkal, régi rozsdás csodákkal, igazi világ vége történet képekben. A Szeveromorszki kikötővel szemben nem találtunk lejárót (vagyis későn vettem észre, és vissza soha a jelszó) irány tovább Vidayevó és Ura Guba, ezek a kimondottan tengeralattjáró bázisok. Legnagyobb sajnálatomra minden út lezárva, a fontosabb helyek már több kilométeres sugárban elkordonozva. Ráadásul az út Sznyegorodsk-nál, befejeződik földi halandó számára. Vissza az elejére, Murmanszkba. A még mindig nem csillapodó tengeralattjáró nézési ingerenciám még mindig nem szűnt, így visszafele bementünk az utolsó reménységet adó földúton, a többiek rosszallása ellenére. Lejutottunk az öböl partjára, és kiélhettem a hadihajó nézési mániám. Innen jobb híjján irány a Barents-tenger, és mivel Olegnak csak 14-től jó a vízuma, még másfél napot el kell töltenünk a nem rokonszenves, kihalt vidéken.

Először egy kis falunál próbáltunk eljutni a partig, de elsüllyedve a sárban az első métereken, inkább tovább mentünk egész Pechengáig. Az út jó, de semmi nincs csak katonai bázisok, üzemek, gyárak egy-egy elvétve, se falu, az élet bármiféle jele a kulturális világból.

Pechengába érve, laktanya, gyár, szemét, a tenger felé az út lezárva. Így az öböl partján alszunk egy újabb szemétkupac közepén. Oleg sátrat ver a parton, mi pedig a kocsiban élvezzük a tágas háló előnyeit az éjféli napsütésben.