Reggel, kis fenyőfával és kisszékkel jelzett pihenőhelyünkön megébredve olvastuk el először a házirend táblát, ahol elég egyértelműen ki volt írva, hogy a pihenőhely nem kemping, sem kocsiban, sem sátorban nem lehet itt aludni. Hát most már mindegy! Senki nem veheti el tőlünk az álmunkat!

Viszonylag korán, 10 óra előtt érkeztünk Bergen városába. A belvárosban egy kórház parkolójában találtunk „ingyenes” helyet az öreg amerikainak. Innen a városközpont irányába indulva, síri csend és hullaszag. Rövid nyomozásunk során rájöttünk, az úton-útfélen elszórt üres üvegekből és nagy mennyiségű szemétből, hogy a szombat esti buliból, még nem ébredt fel a város. Átsétálva a belvároson alig találkoztunk emberrel, annak ellenére, hogy 26 C fok van és hétágra süt a nap. Közeledve a parthoz, megtaláltuk a Hanza negyedet.

Szűk sikátorokban, egymás hegyén-hátán a jópofa faházak. Nincs két egyforma, mégis egységes stílust alkotnak. (nagyon tetszik). Az útikönyvünkben olvastak alapján első célpontnak Bergen tengeri akváriumát választottuk. A könyv szerint Európa második legnagyobb ilyen helye. Szerintünk ez nem igaz. A nyolcezer forintos belépő( /fő) ellenértékéért mi egy kicsit többre számítottunk. Fókák, pingvinek, kígyók, rákok és természetesen tengeri halak.

Innen irány a már nagyon várt halpiac, ahol dél körül már elég komoly turistatömeg gomolygott. Találomra válogatva ettünk pár falatot a tenger gyümölcseiből, ami sajnálatunkra már abszolút turista látványosság, mintsem tradicionális halpiac. Utazásunk során itt hallottunk először magyar hangokat, de mire észbe kaptunk, már eltűntek a tömegben. A kikötő másik oldalán végigjártuk a világörökség részét képző Hanza kereskedőházakat. A fa épületek falai nem párhuzamosak, mint ha össze akarnának dőlni de nagyon jól megtartják egymást. Szép látvány. Végigjárva a várost, templomokat, erődöt, parkokat, azt szűrtük le, hogy ellentétben az általunk megtekintett norvég városokhoz képest, Bergenben sok a látnivaló, köszönhetően a Hanza városokra jellemző gazdagságnak. Sajnos a múzeumok, amiket kinéztünk, zárva voltak.

Délutánra az egész város felpezsdült. Minden talpalatnyi földet elfoglalta a város népe, hogy magába szívja a nap éltető erejét. A parkokban az emberek a fűben heverésztek, napoztak, olvastak, söröztek. Mi is kedvet kaptunk hozzá, hogy az őslakókkal a parkban relaxálva elfogyasszunk egy doboz sört, s hogy szín izom felsőtestünk piríttassuk vörösre a norvég nappal. A terv jó, na de újabb megoldhatatlan problémába ütközünk. Nem elég, hogy drága viking barátaink, aranyárban mérik a számunkra oly kívánatos aranyszínű nedűt, ráadásul a boltokban este 9 után és ünnepnapokon nem kaphatunk. Duzzogva vettük tudomásul, ha rajtuk múlik, szomjan döglünk. Egy 0,33-as szénsavmentes ásványvizet osztva 3 felé csillapítottuk szomjunkat, majd elindultunk a híres sziklaképződmény, Preikestolen felé, hogy majd ott utolsó tisztességes magyar vitézünk, egyetlen vörösborunk nyakából, kihúzzuk a dugót. Két komp és kétszáz kilométer választott el, hogy vágyunk beteljesüljön.

Útközben kiderült, hogy Oleg repjegyfoglalását visszadobta a jegyiroda, így egy órás kényszerpihenőre ítéltettünk, amivel az esti sziklamászás a sötétedés miatt nem valósulhatott meg. A célunktól 5 kilométerre találtunk egy gyönyörű panorámás pihenőhelyet, ahol elfogyasztottuk vacsoránkat és a hőn áhított vörösbort és alvás.