Reggel Tufa jó nomád módjára a kis tó partjára indult fürdeni, míg Rizsa reggeli cigaretta és energiaital koktélját fogyasztva próbálta magát összeszedni az induláshoz. Természetesen a kocsiból kikászálódáskor jött arra egy tömött turistabusz, akik mosolyogva nézték a két kócos, álmos fejű, szakadt utazót.

Nekilódulva rájöttünk, hogy nem lesz egyszerű a mára tervezett 1000 km körüli táv, mivel autópályának még csak nyoma sincs, s falvak között, városokon keresztül vezetett utunk, ahol korlátozó táblák limitálták sebességünket. Egy ilyen 50-es táblánál még hajnalban 66-tal mértek meg az éber litván rendőrök, de meglátván hogy külföldiek vagyunk, ellenőrzés után továbbengedtek bennünket, nem úgy, ahogy a két falu közötti kétsávos úton elénk ugró egyenruhás, aki a kocsijuk hátsó ülésébe ültetve Tufát azt mondta, hogy 144 km/h sebességgel száguldottunk, ami bizonyosan nem igaz, mivel kisbuszunk ilyen eszméletlen sebességre, ilyen rövid távon nem képes. Negyed órát vitatkozva rendőrünk fikarcnyit sem akart engedni állításából, de sem kép, sem radarpisztoly nem bizonyította gyorshajtásunkat. (az bizonyos hogy a 90-es táblánál 110 fölött mentünk, de a 144 semmiképp sem reális). Rendőrünk erőlködött, hogy be kell menjünk a rendőrségre, Tufa pedig csak azt kérdezgette hogy hol a kép vagy a sebességmérő, mert ő 100% biztonsággal emlékszik rá hogy ilyen sebességgel nem ment. Rendőrünk erre mutogatta a sebességmérő pisztolyt, melyen már a következő autó sebessége volt látható, s utalt arra, hogy ők ezt mindketten jól látták. A kis feljelentő papír többszöri maga elé húzása után aztán a „sofort sraf?” kérdést tette fel, melyből aztán könnyen ki lehetett következtetni, hogy igencsak zsebre szeretne dolgozni. Mutogatta a kis könyvében, hogy a 144 km/h sebesség a 90-es táblánál több mint 300 eurós büntetést jelent, de a 110 is 100 eurós birsággal sújtandó. Így ő nagylelkűen felajánlotta, hogy 100 euróért továbbenged bennünket. Mivel nálunk rizsa utolsó 50 eurósa volt minden valutánk, ő kénytelen volt ezt az összeget elfogadni, és haladhattunk tovább.

Eddig a litván rendőrökkel nem volt ilyen tapasztalatunk, de hát nem minden sajt papsajt. Nem sokkal később egy kisvárosba érkezve szabad internetet találtunk, s innen feltöltögettük a blogra az útközben megírt beszámolókat.

Lengyelországot észak-dél irányban teljes hosszában át kellett autóznunk ahhoz, hogy elérjük a cseh határt. Varsóig az út itt is folyamatos városi forgalomban zajlott, a főutak minden város központján keresztülhaladva tartanak a lengyel főváros felé.

Már sötétedett mikor Varsóba értünk. A hatalmas város bonyolult körgyűrű rendszerén jó fél óra alatt verekedtük át magunkat jó tempóban. Innen egy kis könnyítés következett: a már 2x2 sávos út ugyan sok helyen volt tarkítva lámpával, néhol városokkal, de szépen tudtunk rajta haladni kis hazánk felé. Lengyelország déli részén aztán csúcsminőségű autópálya várt bennünket, amelyen a szemerkélő esőben Katowicéig haladtunk. Nem sokkal ezután letértünk Csehország felé. Ostravától elkezdődött megint az autópálya, melynek elején, egy benzinkúton megtankoltunk, s úgy határoztunk, hogy még ameddig bírjuk, megyünk hogy utolsó napunkra minél kisebb távolság maradjon. Brno előtt 100 km-re találtuk meg utolsó szálláshelyünket, egy internetkávézós benzinkút formájában.