A bőséges reggeli után az autóhoz indultunk, mely az éjszakai fagyban alaposan bejegesedett. Oleg jégkaparó hiányában a felkelő nap első sugarai által megvilágított részre parkolta a kocsit, így a jég rövid időn belül leolvadt az ablakokról. Következő célunk egy újabb ázsiai kaland, Oleg Uralsk községben élő rég nem látott barátját látogatjuk meg, egybekötve földrészhatár-emlékműnél való fényképezkedéssel. Az ural folyó vonaláig gyönyörű kis hegyi falvakon mentünk keresztül, ahol a rendezettebb porták kerítései, kapui és ablakai szépen díszítettek voltak – ezzel különlegessé téve az összképet. Kisvártatva, két falu között megtaláltuk, amiért jöttünk: az itt még nagyobb patak méretű Ural folyón átívelő kis hídnak hídfőinél obeliszkek jelezték a földrészek határát. Újabb gyalogos ázsiai átkelés után Rizsa boldogan pipálta ki az emlékműveknél való fényképezést. Az innen 15 km-re lévő Uralsk faluban kis keresgélés után megleltük a helyi iskolát, ahová Oleg bement, mi pedig a falu központjában lévő bazársoron próbáltunk egy kávézót lelni magunknak. A keresés sikertelensége után egy kisboltban vásároltunk be magunknak néhány apróságot, majd visszatértünk az iskolához, ahol találkoztunk Oleg régi barátjával, az iskola igazgatóval, aki erősen invitált bennünket, hogy a délutánt töltsük nála, azonban nekünk ez a szűkös időkeretbe már nem fért bele. Beszélgetés közben Tufa a falu fölé magasodó domb oldalában kiszúrt egy hatalmas, kőből kirakott Hollywood feliratot, melyen mindannyian boldogan mosolyogtunk. Azt a történetet tudtuk meg, hogy helyi fiatalok készítették az emlékművet, melyet az önkormányzat többször lebontott, de ők mindig újjáépítették. Ezen harc elmúltával a felirat a domboldalon virít, ahogy régen egy Lenin vagy egy CCCP felirat jelezte hogy ez bizony nem Amerika!
Következő megállónk Beloreck város volt, ami egy igen régi település. A régi időkben fakitermelésből éltek, és a Belaja folyón úsztatták le a kitermelt faanyagot, majd később, az Ural érckészletének felfedezése után egy gazdag orosz üzletember ebben a városban kezdte el kiépíteni fémipari trösztjét, mely a környező falvaknak is kereseti lehetőséget biztosított. Ugyan a Szovjetunió idején a gyárakat államosították, de a termelés a mai napig folyik. A város régi épületeit megtekintve elhaladtunk a hatalmas fémüzem mellett, így folytatva utunkat Ufa város felé.
Visszaérezésünk után megbeszéltük hogy egy kis orosz szuvenír vásárlás következik, melyet egy helyi szuvenír boltban kezdünk. Tufa egy nem túl díszes inget szeretett volna vásárolni magának és párjának, de a baskír népviselet igen színes és csillogó, erősen túldíszített elemekből áll, így más ajándék után kellett néznie, mert ezeket az ingeket, kaftánokat utcán nem lehet hordani. A boltban válogatva azért találtunk magunknak sok kiváló baskír emléktárgyat.
Ezután következett a szupermarket, ahol Tufa a konyhafelszerelések között kiszúrta az igazi, eredeti, hamisítatlan, színekben és anyagában múltat idéző nejlonotthonka kollekciót. A nosztalgiázás után feltöltöttük tárainkat sok otthon nem kapható csodaélelmiszerrel, orosz vodkával, halchipsszel, szárított füstölt hallal, kaviárral, tradicionális orosz édességekkel, kvázzal, és még rengeteg aprósággal.
A bevásárlás után egyből Oleg édesanyjához mentünk, aki egy szovjetidőkben épített, szovjet betonból készült, szovjet panelházban lakik. A lépcsőháztól való kezdeti ijedtség után a lakásba belépve kellemesen csalódtunk. A szépen berendezett lakásban nagymamás rend fogadott bennünket. A nagyszobába belépve a gazdagon és szépen terített asztal azt a jövőképet mutatta, hogy bizony ma is jóllakva fogunk lefeküdni. A menü: borscs leves bulocskával (káposztával és gombával töltött batyu), töltött káposzta, 3 féle sütemény, levezetésként még rengeteg hideg finomság, sajtok, felvágottak, vöröshúsú hal, ami nem lazac volt, mert Oroszországban sokféle vöröshúsú halat esznek.
A vacsora utáni tea elfogyasztása közben Oleg édesanyja szinte véget nem érő kérdéssorozatot intézett érdekes külföldi vendégei felé. Nagy kíváncsisága Magyarország néminemű ismeretével is párosult, melyet – itt most már nyugodtan kijelenthetjük – az orosz emberek igenis tudják Magyarország létezik és szeretik a magyarokat. Legtöbbjüknek a régi idők magyar termékei jutnak eszükbe, az általuk igen szeretett Ikarus buszok, Globus konzervek, stb.
Oleg elmesélte hogy Ufában is kizárólag Ikarus buszok futottak, és mivel édesanyja a közlekedési cégnél dolgozott, jól ismerték azokat. Miután a magyar gyártó nem küldött már újabb buszokat, így más európai gyártók járműveit kezdték el vásárolni, melyek a helyi igénybevételnek nem tudtak megfelelni. Azóta a Baskír Köztársaságban épített járműgyárban készítik maguknak a buszokat.
A régi Ikarus buszok a mai napig futnak az orosz városokban, ahol a nagy új buszgyártók termékei sorra adják fel a harcot az orosz hideggel és a katasztrofális állapotú utakkal szemben. Ám azért nekünk magyaroknak a nagy privatizáció és a garázda politikai rezsim segítségével sikerült e világszínvonalú műszaki zsenialitásokkal teli magyar márka tönkretétele…
Oleg édesanyjának voltak érdekes kérdései Tufához. Pl: egy nyugatról jött embernek hogy lehet kócos a haja? Tufa erre azt a frappáns választ adta, hogy bizony három, a vadkeleten nomád körülmények közt eltöltött nap után, fürdőszoba hiányában az ő ritkuló nyugati haja is összekócolódik. (ajjajj… itt vendégségbe szépen felöltözve, tiszta cipőben, ruhában illik menni…)
Éjfélkor megköszöntük a szíves vendéglátást, majd visszaérve Olegékhez azonnal ágynak estünk, hiszen kora reggelre volt betervezve a hazaindulás!