A Magyar honfoglalás:

A Magyar honfoglalás idejét sokáig nem tudták pontosan meghatározni. Anonymus 903-ban, a Bíborban született Konsztantín 950-ben, a Zágrábi és Váradi Krónikák 889-ben, Székely István 888-ban adták meg ennek évét. A magyar kultuszminisztérium 1882. október 17-én felszólította a Tudományos Akadémiát, hogy állapítsa meg a honfoglalás pontos évszámát. Ez 1882. október 25-én megállapítását a következőkben foglalta össze: "A magyarok 888 előtt a mi hazánk területén még nem telepedtek meg, s hogy 900-ban a magyar állam már meg volt alapítva". A honfoglalás pontos dátumának meghatározása ezután a német és magyar csillagászokra hárult. VI. Bölcs Leó bizánci császár krónikásától tudjuk, hogy Bizáncban 891. augusztus 8-án teljes napfogyatkozás volt. Ebből Theodor Oppolzer 1887-es táblázatai alapján a kiváló magyar csillagász Lakits Ferenc 1890-ben egyértelműen megállapította, hogy a magyar honfoglalás ideje 895-ben volt. Adminisztrációs okok miatt azonban a millenáris ünnepségek terve csak 1892-ben került az országgyűlés elé. Hiába iktatták törvénybe az 1895-ös kezdési időpontot, a szakemberek szerint a felkészülés és a tervezett kiállítás időigénye még legalább négy év volt, azért a millenáris ünnepségeket csak egy év késéssel, 1896-ban tartották meg, így a magyar kormány 1896-ot tűzte ki a millenáris ünnepségek esztendejéül meghagyva a honfoglalásnak 895-ös dátumát.

A magyar honfoglalás európai jelentősége abban áll, hogy egy Belső-Ázsiából elindult és Európa és Ázsia határán kialakult nép a Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre, amely egy évezreden át a Szent Korona alá tartozó népek között olyan viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett, ami felé Európa népei ma törekednek. Az önállóvá vált, egységes etelközi magyarság felelősséggel gondolkozó vezetőiben a 890-es évek elején már tudatosodott az új hazába költözés igénye. Felmérték, hogy akkori szállásaik nem nyújthatnak számukra hosszú időre békés és biztonságos hajlékot, hiszen Etelköz határait nem lehetett biztonságosan védeni. Ezzel szemben a Kárpátok hegyszorosainak elzárásával elejét lehetett venni a váratlan rajtaütéseknek és ennek a földnek a képe teljesen megfelelt a magyarság ősi gazdálkodásának; nagy kiterjedésű, dús, füves legelők és jó szántóföldek álltak rendelkezésükre, és ez volt az a föld, ahova a magyarok "ősei" - a hunok is - eljutottak.



A 894 körüli délkelet-európai népmozgások közvetlen elindítója egy rendkívüli méretű muszlim támadás volt. Az Aral-tótól délre fekvő országok a Szamanida-dinasztia kezére kerültek. Az úzok állatállományuk nagy részének elvesztése miatt nyugati szomszédaikra, az Urál-vidékén élő besenyőkre támadtak, akik átkeltek a Volgán és a Don folyóig jutottak előre és az attól nyugatra levő területeken kerestek veszteségeikért kárpótlást. 894-ben a görögök a magyarokat kértek segítségül Simeon bolgár uralkodó ellen. Ezt a két magyar lovashadosztályt - 10-12 ezer lovast - Árpád fia Levente vezette; a magyar haderő Bulgária északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont is képtelenné tette a háború két fronton való folytatására. Így a bolgárok kénytelenek voltak a bizánciak békefeltételeit alkudozás nélkül elfogadni. Ezután a görögök már nem szállították vissza a magyar csapatokat a Dunán.

Még ugyanabban az esztendőben - 894-ben - a morva Szvatopluk is a magyarok segítségét kérte a frank-bolgár koalícióval szemben. Szvatopluk követeit elküldte Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe és támadják meg ellenfeleit. Ennek a nagy horderejű szerződésnek a sok változatban fennmaradt emléke a fehérló monda, mely szerint a morva Szvatopluk szerződést kötött Árpáddal. Árpád hadnépével, amely nagyrészt a magyarokhoz csapódott 3 kazár (kabar=lázadó) csoportból állt, Pannóniában tartózkodott, amikor Szvatopluk 894 őszén váratlanul meghalt. A magyar csapatok a Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, a kabar kazárok pedig kisebb hadműveletekkel az ország déli és délkeleti "bolgár végeket", a bolgár földvárakat (Csongrádot, Titelt) és a bolgárok kezében levő erdélyi sóbányákat foglalták el. Végső soron a 894-es katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete.

895 tavaszán Árpád és a hozzá csapódott kabar csoportok már az országban voltak. A Kárpátok keleti részén tartózkodó magyar törzsek legvalószínűbben május 10-ike körül a hozzájuk legközelebbi, a Vereckei-, a Tatár- a Radnai-, a Borgói-hágón, valamint a Békási-, az Ojtozi- és a Bodza-szoroson át vonultak a Kárpát-medencébe; a dél-erdélyi és az al-dunai szorosokat a bolgár fenyegetettség miatt nem vehették tömegesen igénybe. A magyarok zavartalanul családostól állataikkal, növény-dugványaikkal ökör-vontatta echos szekerekkel lovon ülve, harci erejük teljében vonultak be a Kárpát medencébe, s ottani berendezkedésük után négy év múlva már megkezdték felfedező-útjaikat Nyugat-Európa felé. A félmilliónyi honfoglaló magyar rövid idő alatt magába olvasztotta az itt talált kis számú szláv, esetleg bolgár lakosságot. Az itt maradt hunok és avarok utódaival békében éltek, az ország szélein pedig gyepűrendszert alakítottak ki az esetleges támadások ellen.

Az ország meghódításának befejeztével a Tisza és a Maros találkozásának tájékán, egy tóvá szélesedő folyamág melletti erdőben feltehetően 895. május végén Árpád országgyűlést tartott, ahol "a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért. Egyszersmind a vezér, vele jött nemeseinek, különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának" (Anonymus). Ez ma Pusztaszer.

A Dunántúl elfoglalása és a morváknak a Kisalföldről és a Vág-völgyéből való kiszorítása után 900-ra az egész Kárpát-medence magyar kézre került, ezért ezt az időt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének; eddig tart a magyar őstörténet és ekkor kezdődik a magyarság történelme.



Forrás: Kiszely István: A magyar nép őstörténete